Nagy dolognak tartom, hogy meg tudsz élni a masszírozásból. Az egész Stressfreezone birodalom, amit felépítettél, egy identitást sugall, egy koncepciót, és nagyon érdekelne, hogy hogyan jutottál el ide?
Szoktam azon gondolkodni, hogy sokszor az embernek van egy traumája, amitől legszívesebben szabadulna, de közben abból építi fel a saját életét. Ez van nálam is a stresszel, mint középponti elemmel. Nekem abból lett igazából elegem, hogy én stresszeltem, bennem volt valami, ami nem volt a helyén. Nem működtem jól, nem éreztem jól magamat, pedig ha objektíven ránéztem arra a helyzetre, amiben voltam, nem volt okom rá, hogy én ne legyek jól. És ez így valahogy nem stimmelt. Volt jó munkám, minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. A gyerekem csodálatos, a családom is csodálatos, van lakásom, van hol élni, nincs hitelem, és akkor még mégis mi kellene? Ugyanakkor folyamatos szorongás, stressz, görcs, feszültség volt bennem, innen indult az egész. Ez volt az a sarkalatos pont, ami egyszer csak bekattant: hogy nem akarok így élni, nem akarom ezt érezni, valamit ezzel kezdeni kell, hogy megváltozzon. Tehát a stressz alól elsősorban magadat akartad felszabadítani. Így van. Én egyébként gyerekkorom óta szorongó vagyok. (Ezen sokan meglepődnek.) Bár ez az utóbbi pár évben nem így van. Mostmár látom, hogy valószínűleg ez az önismeretnek köszönhető. Amikor az ember hajlandó bevallani magának őszintén, hogy - igen, én ilyen vagyok, ez van. Hogyha ezt elismered magadnak, akkor már tudsz mihez viszonyulni. Amíg olyan dolgokba kapaszkodsz, amik valahonnan fejből jönnek, mert valami elképzelésed, eszmerendszered van arról, hogy hogyan kéne élni, hogy milyennek kéne lenni az életnek, akkor annak az a vége, hogy konfliktusba kerülsz saját magaddal, és nem érzed jól magad. Ebből a konfliktusból te egy hajtóerőt kovácsoltál. Ezt utólag látom, de engem akkor az hajtott a változásban, hogy fáj. Mostmár annyira fáj, hogy ezt így már nem akarom tovább csinálni. Van egy mondás, „hogyha nem változtat az ember, akkor még nem fáj eléggé”. Ez már egy olyan pont volt, hogy éreztem, ennek már nagyon rossz vége lesz. Pániktünetek, 92 kiló voltam, folyton ingerült voltam itthon, trehány voltam. Egyfolytában lefelé görbült a szám, mindenben csak a rosszat láttam, iszonyú borús voltam úgy általában. Mondhatjuk, hogy eljutottál a kiégésig? Igen, határozottan. Ez utólag fogalmazódott meg bennem, hogy bár volt rá pénzem, nem jártam sehova. Egyszerűen nem volt kedvem csinálni semmit, hazajöttem munka után, ettem egy rendkívül bőséges vacsorát és bedőltem az ágyba. Erre szoktam mondani, hogyha szeretném az alkoholt, valószínűleg leittam volna magam három-négy sörrel, szerintem ez ugyanez: próbálunk nem tudomást venni a dolgokról. Folyton aludtam, fáradt voltam. Havonta jött ki herpesz a számon, hullott a hajam… Mit csináltál a váltás előtt? HR-es voltam egy nagyvállalatnál. Irodai munka, szervezeti hierarchia, kötött munkafolyamat, stressz, határidők. Bizonyos dolgokért felelős vagy és a hatáskörödbe tartoznak és van egy csomó dolog, amire meg nincs ráhatásod. Rengeteg emberrel kell együtt dolgozni, akik nagyon sokfélék. Nem feltétlenül rossz dolgok ezek, de nekem arra kellett rájönnöm, hogy nem az én környezetem. Egy percig nem akarom megtagadni ezt a közel 20 évet amit a HR-esként töltöttem, hanem ennek addig volt ideje. A személyiségfejlődésed miatt volt az, hogy egyre inkább nem illeszkedtél a környezetbe? Azt gondolom, hogy igen. Egyszerűen máshogy alakult az életem, a személyiségem másfele vágyott, más irányt vett. Például érdekes volt az a rádöbbenés, hogy korábban azt gondoltam, hogy az én egyik legfőbb mozgatórugóm a biztonság. Hogy kell egy olyan munkahely, ahol 10-én mindig megkapom a fizetésemet. A másik, hogy legyen egy olyan közösség, aminek a része vagyok, tagja vagyok, ahova én reggel 8-kor bemegyek és délután 4-kor kijövök. Én ilyennek ismertem magamat. Most viszont azt látom, hogy az elsődleges mozgatórugóm a szabadság. Szeretem az egyedüllétet is és a szabadságot is. Mennyi időbe tellett neked, hogy újra azt érezd, hogy a helyeden vagy? Egy medence jutott eszembe, mint kép. Először kiürítettem a medencét, és aztán szép lassan töltöttem fel vízzel. Folyamatosan telt. Nem tudom, hogy meddig tud még telni. És már az elején is volt egy elégedettség érzet, amikor megléptem. Egy bizonyosság, hogy igen, ezt jól csináltam, hogy ebből mostmár bármi is lesz, ezt meg kellett lépni. Azonnal éreztem, hogy egy nagy feszültség eltűnt. Konkretizáljuk, hogy mi volt az az "ezt meglépni"? Hát a felmondás. Egy határozott huszárvágással álltam fel a régi állásomból úgy, hogy nem volt meg a következő munkahely. Ki akartam szakadni és összerakni magam, csak azután folytatni. Eredetileg azt gondoltam, hogy belekezdek egy szervezetfejlesztő képzésbe, amíg otthon vagyok. Amit egyébként meg is csináltam. Csak mire megcsináltam a vizsgát, addigra nekem már elindult a Stressfreezone. Ezt most úgy mesélted el, mintha valami baleset történt volna. De a Stressfreezone azért nem az égből pottyant ide. Úgy mondtam fel, hogy azt gondoltam, esetleg tanácsadói oldalra váltanék. És amikor búcsúzkodtam a kollégáktól, és kérdezték, hogy mi lesz, akkor mondtam, hogy lehet, hogy masszírozni fogok, De ezt talán én magam sem hittem el, csak viccnek szántam. Az volt az érdekes, hogy felmondtam, és sorra jöttek az impulzusok. Pl. ezer éve nem látott ismerőssel összefutottam az utcán, hogy –„jajj, pont eszembe jutottál, hogy vajon masszírozol-e még”. Korábban hobbiból masszíroztam. 2011-ben kezdtem el masszázs-tanfolyamokra járni. A masszázs magában hordozza a másik emberhez való kapcsolódást, hogy hozzáérni máshoz, adni valamit, aminek értelme van. Kellett valami, amibe belerakhattam magam, amit szeretek csinálni, amit jólesik csinálni, amiből töltődni tudok. Hobbi szinten, munka után masszíroztam egy-egy embert. Kb. két évig csináltam, aztán abbahagytam. Utána jött ez a rettenetes mélypont, mikor elkezdődtek a pániktünetek. Nem volt kedvem semmihez. És amikor felmondtam, akkor jöttek szembe ismerősök és kérdezték, hogy nem masszírozok-e megint. Akkor ezt egyfajta elhívásnak élted meg? Nem. Felmondtam, és rámszakadt a szabadság. Én akkor éreztem meg ennek az ízét, hogy ez mit jelent számomra. Féltem attól, hogyha felmondok, és nincsenek ezek a rögzített dolgok, hogy akkor elkezdek majd úgy gondolkodni, hogy „jó, hát ma még egy kicsit pihenek, és akkor majd holnaptól...” Ebbe bele lehet csúszni szerintem. Nem volt egy fix idő, hogy én most 3 vagy 6 hónapot fogok pihenni, hanem azt mondtam, hogy amennyi szükséges. De ehhez nagyon észnél kell az embernek lenni. Én ebben az időszakban a tartalékaimat szabadítottam fel és éltem fel. És kb 3 hónap telt el, amikor picit megnyugodtam, és minthogyha visszatértem volna a fejembe vagy a testembe, saját magamhoz. Amikor nincs állandó stressz és zaj az elmédben, akkor meghallod a saját hangodat. Azt láttam, hogy elkezdtek bennem dolgozni gondolatok. Elkezdtem tenni is dolgokat. Nem volt ez a „majd holnap teszek”, hanem meg tudtam fogni ezt a helyzetet. Akkor már nem az álláskeresésben gondolkodtam, hanem hogy kialakítsam a masszázst. Nem az elhívatás jelent meg, hanem az, hogy soha nem lesz még egy ilyen helyzet az életemben, hogy ezt meg lehet csinálni. Hogy ott fekszek majd 93 évesen a halálos ágyamon, és azon gondolkozom, „meg tudtam volna csinálni?”. Azt gondoltam, megbánnám, ha nem próbálnám ki, hogy milyen vagyok ebben a helyzetben. Legbelülről éreztem, hogy ez most akármekkora őrültségnek tűnik, bele kell menni, mert egész életemben bánni fogom, ha nem tudom meg, hogy meg tudom-e csinálni. A közvetlen környezetem már eleve attól kiborult, hogy felmondtam, mert hogy „egy jó állást otthagyni egyedülálló anyaként az mekkora badarság”. Másrészt meg hogy “Masszázsvállalkozásba kezdeni, amikor két diplomája van. Hogy lehet ilyet csinálni?” Nem kaptál támogatást? Nem mondanám, mert a testvérem, a volt férjem és két barátnőm - ők megértettek. Már egy ideje nézték, hogy vergődöm... Inkább féltettek, hogy ez nem egy logikus lépés, de megértettek. És nekem meg egyre erősebb lett a késztetés, hogy ki kell ebben próbálnom magamat. Szóval azt mondod, nem azért izgatott a masszázsvállalkozás kérdése, mert összefutottál emberekkel, akik felébresztették benned a hitet, hogy mégis ezt kellene csinálnod? Akkor mi volt ez a vonzalom? Kívácsiság. Nagyon, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudok ebből kihozni. A rizikó miatt? Húú, nem tudom. Ebbe bele se gondoltam. A felmondás előtt 4-6 hónappal azt éreztem, hogy mindent fel akarok borítani, nem érdekel, hogy mi a következménye. És megnézni, hogy akkor mi van. Utólag egy ketrecbe zárt állat képe rémlik fel, aki teret akar – mindegy, milyen veszélyes az a tér, de az életben maradáshoz tér kell. Nem állítom, hogy mindenkinek az a legjobb döntés, ha csapot-papot otthagy. Lehet, hogy valakinek az átmenet jön be. Nálam robbanásszerűen zajlott a váltás és bejött. Dühös voltál? Igen, szerintem dühös is voltam. Leginkább magamra. Hogy basszus, ez nem élet így! Az egyik a kívácsiság volt, hogy oké, akkor ebből lépjünk ki, és nézzük meg, hogy mit lehet másként csinálni., Másrészt pedig, amikor arra gondoltam, hogy nekem el kéne mennem egy interjúra, és ott jópofizni, és közben, mint egy lóvásáron nézegetik a papírjaimat... Akkor tudatosult bennem, hogy az alkalmazotti lét... „azt most én köszönöm, nem”. Azért szeretnék csinálni dolgokat, mert én azt úgy gondolom helyesnek, és nem azért, mert arra van egy szabályzat. Egy részről tehát valami elől menekülés volt, másrészről iszonyúan hajtott a kíváncsiság, hogy mit lehet ebből kihozni. Üzleti tervet csináltam és meghatároztam, meddig vagyok hajlandó elmenni. És mielőtt érzelmileg be lennék szippantva, az előtt akartam tisztázni, hogy ha eljön egy olyan pont, akkor ott azt be kell fejezni. Egy évet adtam magamnak. Ha addig nem indul be, akkor befejezem. De egy év alatt eljutottam oda, hogy meg tudtam élni belőle. Mesélnél arról, hogy hogyan csináltad ezt? Készítettél egy üzleti tervet, meghatároztad, meddig reális ezt csinálni, de biztos csináltál még egy csomó mást is, hogy ez működjön. Nagyon konkrét elképzelésem volt például arról, hogy kik az én vendégeim, és ezt most nagyon fontosnak látom. Én irodai közegből érkezem, a legtöbb ismerősöm is irodai, és pontosan tudom, milyen fájdalmakkal és problémákkal küzdenek. Nem is tudom, hogy a Stressfreezone hogy pattant ki a fejemből... :) Te mindenesetre nem vagy itt stresszes :) Legalábbis a lehető legkevesebbet. Mert bár már van egy nagyon stabil állandó vendégköröm és gyakorlatilag folyamatosan bővül a körük, mégis hónapról hónapra felbukkan bennem a gondolat,, hogy vajon a következő hónapban is bejön-e annyi vendég. Nagyon fontos volt számomra, hogy legyen valami márka, hogy nem „Széles Ildikó – masszőr”, hanem egy márka. Nagyon szeretek marketinggel foglalkozni. A pitypang lett a logó, meg a mögöttes tartalom, hogy én mit képzelek a Stressfreezone-ba, hogy ki az aki idejön és miért jön ide, hogy én mit tudok adni. Ez tényleg koncepcionálisan fel lett építve. Stressz- és fájdalomoldás. Azóta egyébként sokkal inkább a stressz felé megyek el, mert meggyőződésem lett, hogy a mentális állapot alapvetően meghatározza a fizikai állapotot. Fizikailag dolgozok itt az embereken, de nagyon sokat segít az izmaik oldásán, hogy ők maguk mentálisan ellazulnak. És te úgy gondolod, hogy ez kizárólag a masszázsnak köszönhető? Nem :) Visszajelzést is kapok sokaktól, hogy már magát a helyet is szeretik. Egy harmonikus helyet sikerült kialakítani. Meg sokan jelzik vissza azt, hogy a személyem sokat ad nekik. És ez nagyon jól esik, ez nagyon fontos. Mert az egész munkámat egy szolgálatként fogom fel. Nekem fontos az, hogy tudok adni nekik olyat, amitől nekik jobb. Ez egy lelki beállítottság, hogy nekem szükségem van arra, hogy visszajelzést adjanak. Hogy jó az, hogy vagyok. Ezek szerint a visszajelzéseket el is tudod fogadni. Igen, mostmár igen. Egyre inkább. Amikor valaki fizikai fájdalommal érkezik, akkor az egy megfogható dolog, hogy masszázzsal helyretettem az izmait, és kilazítottam. De amikor mondják, hogy a lelküknek is jó, meg jól érzik itt magukat, meg imádnak idejárni... érdekes, hogy azt kevésbé. Tehát ami a személyiségemnek szól azt kevésbé tudom még mindig elfogadni. Szerinted mi a legfontosabb dolog a váltásban? Nekem most nagy kattanás az önismeret. Ez is már egy annyira elcsépelt szó, de inkább olyan értelemben, hogy magaddal őszintének lenni. Bevallani magadnak dolgokat, őszintén. Tudni, hogy mik az igényeid, az elég fontos. Az, hogy ezt a vállalkozást egy év alatt sikerre tudd vinni, ahhoz már nyilván valamilyen szinten kellett tartani önismeretben. Sokat gondolkodom azon, hogy minek köszönhető a sikere. Azt gondolom, hogy nagyon sok összetevős. Nem tudom, hogy ha mondjuk a masszáshelyiségem nem a város közepén van, akkor ez hogy működne. Vagy, hogyha nem olyan az ismeretségi köröm, amilyen. Tudom, nehéz a komponenseket szétválasztani, de ha eltekintünk attól, hogy ha ez vagy az máshogy lett volna, akkor mit gondolsz, mi a sikered esszenciája? Az önazonosság. Hogy folyamatosan tükörbe kell nézni. Önreflexió, hitelesség, hogy azt teszem, ami belőlem fakad. És ha nem masszőr lennél, ami egy nagyon személyes, meg intim dolog, akkor is azt gondolnád, hogy az önazonosság a siker kulcsa? Szerintem fontos, hogy volt elképzelésem a vállalkozásomról. Sokat terveztem, sokat foglalkoztam azzal, hogy hogyan képzelem el ezt az egészet. Sokat vizualizáltam, milyen vagyok, mit csinálok, mit érzek, mit mondok masszőrként hogy néz ki a helyiség, mennyire vagyok fáradt, fáj-e a kezem, stb. Minden kis dologra vonatkozóan. Nem csak ábrándozás volt - átéltem, megéltem fejben, hogy masszőr vagyok és egy vállalkozást üzemeltetek. Meg hát az a hajtóerő, hogy nagyon akartam. Mondtad a vizualizációt, amit szerintem egy nagyon jó technika. A realitás mennyire korrigálja a vizualizációt? Hiszen bárki el tud képzelni egy rózsaszín homokos tengerpartot, de a Stressfreezone egy működő dolog, ami azt jelenti, hogy a valósággal is kapcsolatban vagy. Ahogy mondtad, átgondoltad a pénzügyeidet, terveztél, tisztán ismerted a célcsoportodat, és az ő igényeiket. Tehát emögött van egy komoly tudás is. Akkor mégis hogy van ez a vizualizáció dolog? Ilyen típus vagyok alapból, ábrándozós, elkalandozós. Nekem az életem része, hogy vizualizálok. Más az, ha az ember egy külső dolgot próbál elképzelni. Én viszont magamat képzeltem el, hogy én mi vagyok abban, mit csinálok és hogyan működöm? Mi a szerepem annak a kialakulásában. Ilyenkor azt keresem magamban, hogy bennem van-e az a masszőr. Ha most tanácsot adhatnál 10 évvel ezelőtti önmagadnak, akkor mit mondanál? Hamarabb. Nem kell annyit várni. De egyébként nem szeretem az ilyen kérdéseket. A vargabetűim ellenére nem gondolom, hogy bármit másként kéne csinálni, mert szeretem, aki most vagyok, és azok által jutottam ide, amiket csináltam. Nincsenek jó meg rossz dolgok. Minden valamire hatással van. Ami teher, annak is van egy másik oldala. Szerencsés dolog, ha ezt az ember megtanulja. Én sokáig küzdöttem azzal, hogy a világ ellenem van. És hova visz még az út? A masszázstanfolyamra járás olyan, mint a tetoválás – eltervezed, hogy lesz egy, aztán azon kapod magadat, hogy tele van varrva a tested. Kimeríthetetlen és nagyon izgalmas, amit a testről lehet tudni, minden évben van 2-3 tanfolyam, ami egy új perspektívát ad. Az egyik szerelmem most a csokimasszázs, ami egy tingli-tangli dolognak tűnik, de nagyon jó csinálni, és az emberek nagyon élvezik. Mi a legmerészebb reményed ezzel az interjúval kapcsolatban? Hát, azt nagyon bírnám, ha csak egy olyan ember is lenne, aki magára ismer. Ráébred, hogy hasonló folyamat játszódik le benne, hasonló dolgokat érez és él át, aztán elindítaná benne azt, ami bennem is elindult. Aki esetleg gondolkodik rajta, dolgozik benne, és egyszercsak felfedezi magában, és utána elmondja, hogy ez az interjú indította el benne - azt biztos, hogy még meg is könnyezem.
0 Comments
Hogyan határozod meg magad szakmailag? Te vagy Kozma Niki, pilatesoktató, gerinctréner, és még mi? Mi az esszenciája a te szakmaiságodnak?
Ez nagyjából lefedi a fő irányvonalamat. Sokfélét tanultam, de leginkább a tartásfejlesztés volt, ami megfogott. A mélyizomzat és a stabilitás témája benne van minden órámban, illetve most a manuális technikákba is belekezdtem a Testszobrászat kapcsán, ami egy tartásfejlesztésre való technika. A fő minőségi dolog az összes órámon, hogy egy mély figyelmet, mélyebb testtudatosságot tudjak átadni a vendégeknek, hogy a hétköznapokban is tudjanak figyelni magukra. Szóval te most meghatározod magad, mint egy olyan ember, aki a testtudatosságot fejleszti, a testtartásra és a belső figyelemre helyezi a hangsúlyt. De tudom, hogy nem volt ez mindig így, hiszen te egy sikeres karrierváltó vagy. Érdekelne, hogyan lettél te az az ember, aki mások testtudatosságát fejleszti, abból az emberből, aki előtte voltál. Elkezdtem felfigyelni arra, hogy egy csomó mindent nem tudok saját magamról és a testemről. A testemről, amiben benne élek, és ezt nagyon gáznak tartottam. 2010 februárjában elmentem egy oktatónak a „Feltöltődés” órájára. Nagyon-nagyon féltem tőle, mert tudtam, hogy nem csak mozgás lesz benne, hanem valami mélyebb szembesítés is. De elmentem, és nagyon jól tettem - onnantól kezdtem el önismerettel is foglalkozni. Akkor már négy éve könyvelőként dolgoztam, és mellette jártam a mozgásos órákra, amiket nagyon szerettem. Az edzőm beleültette a bogarat a fülembe, hogyha én ennyire szeretem a pilatest, akkor akár oktathatnám is. Elkezdtem forgatni a fejemben ezt a gondolatot, és onnan indult ez a lavina: megfogalmazódott bennem, hogy én ezt szeretném csinálni. Miközben könyveltem, párhuzamosan csináltam az életvezetési tanfolyamot, az edzői majd gerinctréneri képzést. Aztán 2012-ben jött egy lehetőség. Egy barátnőm szólt, hogy egy baba-mama stúdióba keresnek oktatót. Természetesen teljesen megdermedtem, hogy úristen, ez egy mekkora falat! Még nem volt olyan tudásom, az OKJ-s képzés még folyamatban volt, a gerinctréneri még sehol, és hogy én így hogy jövök ehhez? Szóval itt volt egy ilyen… Volt egy bazi nagy félelem! Nem volt még egyéni vállalkozóim, minden teljesen bizonytalan volt. Akkor megkerestem azt a csajszit, aki önismeretben úgymond az anyukám volt, és elmondtam neki, hogy van egy ilyen lehetőség, ami tök jó lenne, de ott voltak a félelmeim. És vele kezdtük el kibogozni, hogy hogyan lehetne ezt csinálni. Elkezdett felkészíteni rá, és 2012-ben megvolt a legeslegelső pilates órám. És hogyan néztek ki ezek a tervek? Papíron elkezdtük összeírni a lehetőségeket, az ötleteket, a marketinget. Nagyon sok szakmában kellett otthon lenni, hogy egy helyen elkezdjek órát tartani. Mert az egy dolog, hogy az ember kiáll, amihez nagyon sok tudás kell, de mellette emberek is kellenek abba a stúdióba. Szóval a marketing részét nem tudtam kihagyni. Persze itt is lesokkolódtam, hogy bár ebbe beleállok és csinálom, de ez iszonyú sok. És mellette még ott volt a főállás. Akkor ráadásul még soha életemben nem álltam ki emberek elé, nem tartottam előadásokat, nem formáltam közösségeket. A kommunikációt illetőleg konfliktushelyzetben konkrétan lefagytam, és ha kicsit feszültebb volt a helyzet, akkor beragadt a torkom és semmi nem jött ki a számon. Akkor ez egy óriási komfortzóna elhagyásnak tűnt? Igen, nagyon sokféle képességet ki kellett fejlesztenem, vagy legalábbis szembesülni azzal, hogy mik kellenek ehhez a szakmához. Úgyhogy mindezt összeszedve úgy döntöttem, hogy jó, akkor csináljuk. Mi adta meg neked azt a pluszt, ami ahhoz kellett, hogy ezt meglépjed? Hát az, hogy nem egyedül voltam benne, hanem volt, aki támogatott. A mentorom hitt bennem, folyamatosan ismételte, hogy mik azok a képességek, amiket ha kifejlesztek, akkor azzal csodákra leszek képes. Milyen képességekről volt szó? Például az, hogy hogyan viszonyulok az emberekhez, milyen az attitűdöm. Akkoriban még nem voltam annyira nyitott, de a kedves, törődős, gondoskodós hozzáállás már megvolt. És te tudtad ezt magadról? Tudtam ezt magamról, csak természetesnek gondoltam. Azt hittem, hogy ez mindenkinél így van. Hogy ez nem egy különleges vagy egy értékes dolog, hanem én ilyen vagyok, és ez tök normális. Később persze rájöttem, hogy nem mindenki ilyen, de ehhez el kellett kezdeni csinálni, és csak később jöttek azok a szembesülések, hogy hú, ezek tényleg az értékeim. De addig kellett az a segítség, aki kívülről látott, hogy az ott bennem van, hogy el tudjam hinni magamról, hogy ez erős és értékes. Illetve az volt nagyon erős még, hogy én átlagember voltam egy könyvelői állásban. És többször megfordult a fejemben, hogy hogy jövök én ahhoz, hogy kiálljak emberek elé, és mozgásos órákat tartsak, amikor mindenféle tartásbeli problémák ott vannak nálam is, és nem tudok megcsinálni bizonyos jógapozíciókat. Hogy milyen példát mutatnék én? A mentorom segített nekem oda eljutni, hogy nem kell, hogy tökéletes testtartásom legyen, az számít, hogy minden nap teszek érte és fokozatosan fejlődök. Az óráimon szoktam is mondani, hogy én nem egy fitness-bálvány vagyok, az elérhetetlen kategória, nekem is vannak korlátaim. És mik voltak a saját erőforrásaid? Az, hogy én annyira megszerettem ezt a mozgásformát, meg azt, amit adott nekem testtartásban, meg közérzetben, hogy abból jött egy erős késztetés, hogy én ezt meg akarom tanítani másoknak is, hogy erről tényleg mindenkinek tudnia kell. És láttam, hogy mi megy a fitnessben, és nem láttam magas minőséget. Az meg gyerekkorom óta jelen volt, hogy precíz, pontos, és akkor még baromi maximalista voltam, és mindig is érdekeltek a részletek. A legtöbb embernek úgy jön a váltás gondolata, hogy benne van egy helyzetben, amit utál, de nem tudja rászánni magát, vagy nem találja meg az erőforrásokat, amik ezt lehetővé teszik. Nálad ez hogy volt? Könyvelőként is szerettem dolgozni, jó képességeim voltak hozzá, elégedettek voltak velem. De ez kötött munkaidő, 8-10 óra egy helyben ülés. Néhány év könyvelés után megfordult a fejemben, hogy biztos, hogy így akarom-e leélni az életemet? Egyébként pedig mindig is mozogtam, hol versenyszerűen, hol csak úgy. Nekem az önismereti-életvezetési tanfolyam hozta meg azt a felismerést, hogy én a könyvelést tiszta szívből nem szeretem. Amikor az ember ennek tudatába kerül, akkor dönthet úgy, hogy ezzel nem foglalkozik, és élheti tovább az életét. Gondolhatja azt, hogy nekem ez nem jár, hogy nem lehet egy olyan szakmája, amit tényleg szeret csinálni. A pilates órákat viszont nagyon szerettem, de még akkor sem gondoltam azt, hogy én most erre váltanék. Az emberben vannak szakmákról különböző elképzelések, hogy mivel hogy lehet keresni. A mai napig jönnek a kérdések, hogy én ebből hogy élek meg? Van aki úgy gondolja, hogy ebből nem lehet megélni, mások pedig azt, hogy óriási bevételek vannak. Van, aki biztosabbnak gondolja a munkavállalói létet, mint az egyéni vállalkozóit, pedig a munkáltatója is bármikor kirúghatja. Ezek miatt a tévhitek miatt sokan nem tisztázzák le, nem próbálják ki magukat, pedig lehet róla információkat gyűjteni, meg gondolkodni. De az tényleg kérdés, hogy ez valóban neked való-e. Amikor az elején elindultam, akkor adtam neki egy esélyt, hogy megtapasztaljam, Kozma Niki milyen ebben a szakmában. Mindenki mást mond, és ez persze ott van félelemként, de én meg szerettem volna csinálni és sokat tréningeztünk arra az önismereti tréningen is, hogy higgyek abban, hogy ha jó helyen vagyok, és jó irányba megyek, akkor az élet adja a lehetőségeket. És tényleg adja a lehetőségeket. De az hogy te beleállsz és csinálod, az már a te döntésed, és tényleg bátornak kell lenni, hogy sok tényezőt nem ismerve menj arra, mert érzed, - a szívedben érzed - hogy neked ott van helyed és menned kell. Ha erre az ember hallgat, akkor lesz egy olyan folyamat, ami halad. Az edzői szakmában ezt éltem meg, hogy mindig nyílnak kapuk, lehetőségek. Amiknél mindig megtorpan az ember, mert ott van a félsz. Nyilván mérlegelni kell, hogy az most mekkora falat, vagy időszerű-e. Ehhez magadat is kell ismerned, hogy mennyit bírsz. Lehet, hogy majd később bírni fogod, de most még nem. Tényleg, a saját dolgaiddal tisztában kell lenned. Mik voltak azok a dolgok, amik megadták a lehetőséget arra, hogy adhass egy esélyt magadnak. Voltak-e biztosítékaid, vagy ez egy ugrás volt a semmibe? Ez piciben indult. Először párhuzamosan csináltam a két szakmát. Ez két év volt, és utána volt egy olyan időszak, amikor már vállalkozó voltam, de még besegítettem a könyvelőirodában. Az az időszak arra tök jó volt, hogy bele tudtam kóstolni, de még ott volt a biztos állásom. De egyre inkább összeegyeztethetetlenebb volt. Én akkor párkapcsolatban éltem, és ez egy biztonságot adott. És amikor már érződött az egészen, hogy kezd sok lenni nekem - mert ugyan csak pár órát tartottam, de az mégis a szabadidőből ment el - akkor született egy megállapodás a párommal, hogy kezdjem el csinálni. Nekem akkor annyi keresetem volt, hogy a járulékokat tudtam fizetni. És képzeld el, hogy abban az időszakban még mindig nem sikerült annyira fellendítenem a dolgokat, de azért haladtam marketingben. Aztán jött egy lehetőség egy jónak tartott fitnessben. Ott is az volt, hogy… öööö... be voltam szarva. Ok, nézzük meg, hát valahogy csak el kell kezdeni. Először csak néha-néha bejártam helyettesíteni, elkezdtek megismerni a vendégek. Utána volt egy egészen mély pont. A párkapcsolatomban felgyűltek a problémák, a párom elunta a dolgot. Rákérdezett, hogy mikor fogok már végre normálisan keresni, meg hogy nem látja, hogy dolgoznék az ügyön. Nem tudtam neki megmondani, mikor lesz belőle egy felépített karrierem, amiből el tudom tartani magam, vagy mikor lesz annyi keresetem, mint könyvelőként. És akkor annak egy szakítás lett a vége, amit én mondtam ki. Ez egy nagyon nehéz helyzet volt, mert akkor a havi keresetem kb. 50 ezer forint volt. Ekkor volt egy fordulópont, ahol mérlegelnem kellett, hogy visszamegyek-e a könyvelői szakmába, vagy megpróbálom felfuttatni a vállalkozásomat. Ebben is kaptam a segítséget. Ilyenkor minden változik! Albérlet, egyedüli háztartás… Megnéztem, mennyi megtakarított pénzem van, az mennyi időre lesz elég, hogyan alakulnak majd a bevételek. És ott volt az is, hogy visszamenjek-e könyvelőnek, ahol lenne egy biztos keresetem, de utálom, és ráadásul már tudom is, hogy a másikat meg nagyon szívesen csinálnám. Átbeszéltük, átterveztük önismereti mentorommal. Végül adtam az edzősködésnek egy-másfél évet. Na, ott kezdett el felfelé megindulni a dolog, sok lehetőséggel. Bennem van egy olyan is, hogy a nehéz helyzetekben nagyon fel tudok állni, hogy na jó, akkor csináljuk. Tehát amikor nincs nagyon éles szituáció, akkor nem pörgök annyira. De kritikus helyzetekben az erőm, a motivációm nagyon elindul. Ez egy új felismerés volt, vagy ezt már tudtad magadról előtte is? Hmm, új volt. Visszatekintve, a szüleim élettörténetében ez abszolút benne volt, ezt a példát mutatták. Viszont az, hogy én erre képes vagyok, az ott jött ki. Ezt a történetet elhallgatva, te komoly áldozatokat hoztál az új utadért. Erre ráment a párkapcsolatod… Én inkább úgy mondanám, hogy ott volt egy erős próbatétel. Én azért is mertem belemenni a váltásba, mert egy beszélgetés során bizonyosságot szereztem, hogy biztos támasz a párom. Nem így lett. Később jöttem rá, amikor elkezdett a karrierem felfelé ívelni, hogy mennyire befolyásolható voltam, hogy nem tudtam kiállni magamért, az értékeimért. A páromban benne volt a félsz, és elültette a bogarat a fülembe. Én pedig elhittem, hogy ez így van, akkoriban még tök bizonytalan voltam. Amint ebből a környezetből kikerültem, és olyan emberek vettek körül, akik bíztak a sikerben és a hogyanra segítettek összpontosítani, onnantól elkezdtem ebből erőt meríteni, és nem foglalkoztam azzal, hogy ki mitől fél. Vakon mentem arra - ez tudott egy erős irányt adni. Hol van még benned a könyvelő? Ott van bennem, hogy én a vállalkozásom hátterét tudom. Nem parázom, mint más, újonnan indult vállalkozó. Egyébként segítek is kezdő vállalkozóknak elindulni. Ez amolyan hard skill, de ami könyvelő soft skill, az hogyan van jelen? A pontosság, precizitás abszolút. Meg az, hogy kontroll alatt tartsam a testemet és a mozdulataimat, meg figyeljek az apróságokra. Hol jó ez a kontroll-mánia, hol nem. Az elején nekem nagyon fontos volt, hogy úgy érezzem, én tartom kézben a dolgokat. Aztán rájön az ember, hogy sok mindent nem tud kézben tartani, egy csomó bizonytalansági tényező van. Szóval szépen fokozatosan lejött rólam a kontroll-mánia, de azért jó ha van (nevet). És az, hogy könyvelőként is egy biztos támasza voltam a cégeknek, hogy „Niki tudja fejből”. Sok mindent megjegyzek a vendégeimnél is, hogy kivel mi van, és számíthatnak rám, ha tőlem segítséget kérnek. A rendszerszemlélet is megjelenik, a feltérképezés a kedvenc feladatom volt. Mi a legjobb dolog most a munkádban? Mindig az új dolgok, hogy valamerre fejlődjek, a tanulás mindig felpezsdít. Most a Testszobrászat, ami teljesen új. Hiszen ez egy manuális technika, ahol teljesen más szemlélettel tanulunk anatómiát, illetve máshogy közelítünk az emberi test felé. Milyen tanácsot adnál másoknak, akik karrierváltásban gondolkodnak? Szerinted mi a legfontosabb, ami ahhoz kell, hogy ez sikerülhessen? A kitartás mindenképpen. Ne adja fel az első kudarcnál. Az is fontos, hogy magával egyre inkább tisztában legyen, hogy ő találja meg a saját útját. Ez kőkemény meló. Cselekedni kell. Ha pedig van egy lehetőség, akkor bele kell állni, és hallgatni kell a megérzésekre. Rájönni, hogy miért fél dolgoktól, hogy ezek kipukkanjanak. A félelmek mindig jönni fognak, csak kérdés hogyan használja az ember, hogy a javára váljon. Tudsz erre példát mondani arra, hogyan használod a félelmet? Még mindig küzdök azzal, és sokszor előjön, hogy „Nem vagy elég jó". Mindig látom azt, hogy mekkora tudás van, amit még tényleg nem tudok. Ilyenkor jönnek a visszajelzésekből való táplálkozások. Az ember mindig megteheti, hogy leírja és visszaolvassa, hogy mennyi embernek segített. Emlékeztetem magam, hogy ezt is, azt is megéltem, mert hajlamos vagyok elfelejteni. Van otthon egy bögrém, amibe minden héten beleteszem, hogy mi volt a legjobb a héten, ami történt velem, és ezeket visszapörgetem. Év végén visszanézem, mennyi minden történt velem. Tehát csomó tudatos technikát alkalmazol. Igen, párszor sikerül a sötétségbe behúzni, és nagyon szarul lenni, de ezek a mankók segítenek kijönni belőle. Nálam ez így alakult ki , hogy ezt így kell csinálnom. Ezek a technikák szépen tudják oldani a rossz időszakokat. Hogyha most tanácsot adhatnál a fiatalabb önmagadnak, mit mondanál? Ez annyira egy folyamat, hogy nem tudom, hova tudnék beleszólni. Mert akkor tök más irányba mehetne el az egész, és a fene se tudja, hol kötök ki. Nem tudom, mit mondanék magamnak. Sosem nyúlnék bele, vagy változtatnék a dolgokon. Akkor jó volt ahogy volt, akkor nem tudtam más lenni. |
SZERZŐLózsa Rita - biológus és coach ARCHÍVUM
CÍMKÉK
|