Nagy dolognak tartom, hogy meg tudsz élni a masszírozásból. Az egész Stressfreezone birodalom, amit felépítettél, egy identitást sugall, egy koncepciót, és nagyon érdekelne, hogy hogyan jutottál el ide?
Szoktam azon gondolkodni, hogy sokszor az embernek van egy traumája, amitől legszívesebben szabadulna, de közben abból építi fel a saját életét. Ez van nálam is a stresszel, mint középponti elemmel. Nekem abból lett igazából elegem, hogy én stresszeltem, bennem volt valami, ami nem volt a helyén. Nem működtem jól, nem éreztem jól magamat, pedig ha objektíven ránéztem arra a helyzetre, amiben voltam, nem volt okom rá, hogy én ne legyek jól. És ez így valahogy nem stimmelt. Volt jó munkám, minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. A gyerekem csodálatos, a családom is csodálatos, van lakásom, van hol élni, nincs hitelem, és akkor még mégis mi kellene? Ugyanakkor folyamatos szorongás, stressz, görcs, feszültség volt bennem, innen indult az egész. Ez volt az a sarkalatos pont, ami egyszer csak bekattant: hogy nem akarok így élni, nem akarom ezt érezni, valamit ezzel kezdeni kell, hogy megváltozzon. Tehát a stressz alól elsősorban magadat akartad felszabadítani. Így van. Én egyébként gyerekkorom óta szorongó vagyok. (Ezen sokan meglepődnek.) Bár ez az utóbbi pár évben nem így van. Mostmár látom, hogy valószínűleg ez az önismeretnek köszönhető. Amikor az ember hajlandó bevallani magának őszintén, hogy - igen, én ilyen vagyok, ez van. Hogyha ezt elismered magadnak, akkor már tudsz mihez viszonyulni. Amíg olyan dolgokba kapaszkodsz, amik valahonnan fejből jönnek, mert valami elképzelésed, eszmerendszered van arról, hogy hogyan kéne élni, hogy milyennek kéne lenni az életnek, akkor annak az a vége, hogy konfliktusba kerülsz saját magaddal, és nem érzed jól magad. Ebből a konfliktusból te egy hajtóerőt kovácsoltál. Ezt utólag látom, de engem akkor az hajtott a változásban, hogy fáj. Mostmár annyira fáj, hogy ezt így már nem akarom tovább csinálni. Van egy mondás, „hogyha nem változtat az ember, akkor még nem fáj eléggé”. Ez már egy olyan pont volt, hogy éreztem, ennek már nagyon rossz vége lesz. Pániktünetek, 92 kiló voltam, folyton ingerült voltam itthon, trehány voltam. Egyfolytában lefelé görbült a szám, mindenben csak a rosszat láttam, iszonyú borús voltam úgy általában. Mondhatjuk, hogy eljutottál a kiégésig? Igen, határozottan. Ez utólag fogalmazódott meg bennem, hogy bár volt rá pénzem, nem jártam sehova. Egyszerűen nem volt kedvem csinálni semmit, hazajöttem munka után, ettem egy rendkívül bőséges vacsorát és bedőltem az ágyba. Erre szoktam mondani, hogyha szeretném az alkoholt, valószínűleg leittam volna magam három-négy sörrel, szerintem ez ugyanez: próbálunk nem tudomást venni a dolgokról. Folyton aludtam, fáradt voltam. Havonta jött ki herpesz a számon, hullott a hajam… Mit csináltál a váltás előtt? HR-es voltam egy nagyvállalatnál. Irodai munka, szervezeti hierarchia, kötött munkafolyamat, stressz, határidők. Bizonyos dolgokért felelős vagy és a hatáskörödbe tartoznak és van egy csomó dolog, amire meg nincs ráhatásod. Rengeteg emberrel kell együtt dolgozni, akik nagyon sokfélék. Nem feltétlenül rossz dolgok ezek, de nekem arra kellett rájönnöm, hogy nem az én környezetem. Egy percig nem akarom megtagadni ezt a közel 20 évet amit a HR-esként töltöttem, hanem ennek addig volt ideje. A személyiségfejlődésed miatt volt az, hogy egyre inkább nem illeszkedtél a környezetbe? Azt gondolom, hogy igen. Egyszerűen máshogy alakult az életem, a személyiségem másfele vágyott, más irányt vett. Például érdekes volt az a rádöbbenés, hogy korábban azt gondoltam, hogy az én egyik legfőbb mozgatórugóm a biztonság. Hogy kell egy olyan munkahely, ahol 10-én mindig megkapom a fizetésemet. A másik, hogy legyen egy olyan közösség, aminek a része vagyok, tagja vagyok, ahova én reggel 8-kor bemegyek és délután 4-kor kijövök. Én ilyennek ismertem magamat. Most viszont azt látom, hogy az elsődleges mozgatórugóm a szabadság. Szeretem az egyedüllétet is és a szabadságot is. Mennyi időbe tellett neked, hogy újra azt érezd, hogy a helyeden vagy? Egy medence jutott eszembe, mint kép. Először kiürítettem a medencét, és aztán szép lassan töltöttem fel vízzel. Folyamatosan telt. Nem tudom, hogy meddig tud még telni. És már az elején is volt egy elégedettség érzet, amikor megléptem. Egy bizonyosság, hogy igen, ezt jól csináltam, hogy ebből mostmár bármi is lesz, ezt meg kellett lépni. Azonnal éreztem, hogy egy nagy feszültség eltűnt. Konkretizáljuk, hogy mi volt az az "ezt meglépni"? Hát a felmondás. Egy határozott huszárvágással álltam fel a régi állásomból úgy, hogy nem volt meg a következő munkahely. Ki akartam szakadni és összerakni magam, csak azután folytatni. Eredetileg azt gondoltam, hogy belekezdek egy szervezetfejlesztő képzésbe, amíg otthon vagyok. Amit egyébként meg is csináltam. Csak mire megcsináltam a vizsgát, addigra nekem már elindult a Stressfreezone. Ezt most úgy mesélted el, mintha valami baleset történt volna. De a Stressfreezone azért nem az égből pottyant ide. Úgy mondtam fel, hogy azt gondoltam, esetleg tanácsadói oldalra váltanék. És amikor búcsúzkodtam a kollégáktól, és kérdezték, hogy mi lesz, akkor mondtam, hogy lehet, hogy masszírozni fogok, De ezt talán én magam sem hittem el, csak viccnek szántam. Az volt az érdekes, hogy felmondtam, és sorra jöttek az impulzusok. Pl. ezer éve nem látott ismerőssel összefutottam az utcán, hogy –„jajj, pont eszembe jutottál, hogy vajon masszírozol-e még”. Korábban hobbiból masszíroztam. 2011-ben kezdtem el masszázs-tanfolyamokra járni. A masszázs magában hordozza a másik emberhez való kapcsolódást, hogy hozzáérni máshoz, adni valamit, aminek értelme van. Kellett valami, amibe belerakhattam magam, amit szeretek csinálni, amit jólesik csinálni, amiből töltődni tudok. Hobbi szinten, munka után masszíroztam egy-egy embert. Kb. két évig csináltam, aztán abbahagytam. Utána jött ez a rettenetes mélypont, mikor elkezdődtek a pániktünetek. Nem volt kedvem semmihez. És amikor felmondtam, akkor jöttek szembe ismerősök és kérdezték, hogy nem masszírozok-e megint. Akkor ezt egyfajta elhívásnak élted meg? Nem. Felmondtam, és rámszakadt a szabadság. Én akkor éreztem meg ennek az ízét, hogy ez mit jelent számomra. Féltem attól, hogyha felmondok, és nincsenek ezek a rögzített dolgok, hogy akkor elkezdek majd úgy gondolkodni, hogy „jó, hát ma még egy kicsit pihenek, és akkor majd holnaptól...” Ebbe bele lehet csúszni szerintem. Nem volt egy fix idő, hogy én most 3 vagy 6 hónapot fogok pihenni, hanem azt mondtam, hogy amennyi szükséges. De ehhez nagyon észnél kell az embernek lenni. Én ebben az időszakban a tartalékaimat szabadítottam fel és éltem fel. És kb 3 hónap telt el, amikor picit megnyugodtam, és minthogyha visszatértem volna a fejembe vagy a testembe, saját magamhoz. Amikor nincs állandó stressz és zaj az elmédben, akkor meghallod a saját hangodat. Azt láttam, hogy elkezdtek bennem dolgozni gondolatok. Elkezdtem tenni is dolgokat. Nem volt ez a „majd holnap teszek”, hanem meg tudtam fogni ezt a helyzetet. Akkor már nem az álláskeresésben gondolkodtam, hanem hogy kialakítsam a masszázst. Nem az elhívatás jelent meg, hanem az, hogy soha nem lesz még egy ilyen helyzet az életemben, hogy ezt meg lehet csinálni. Hogy ott fekszek majd 93 évesen a halálos ágyamon, és azon gondolkozom, „meg tudtam volna csinálni?”. Azt gondoltam, megbánnám, ha nem próbálnám ki, hogy milyen vagyok ebben a helyzetben. Legbelülről éreztem, hogy ez most akármekkora őrültségnek tűnik, bele kell menni, mert egész életemben bánni fogom, ha nem tudom meg, hogy meg tudom-e csinálni. A közvetlen környezetem már eleve attól kiborult, hogy felmondtam, mert hogy „egy jó állást otthagyni egyedülálló anyaként az mekkora badarság”. Másrészt meg hogy “Masszázsvállalkozásba kezdeni, amikor két diplomája van. Hogy lehet ilyet csinálni?” Nem kaptál támogatást? Nem mondanám, mert a testvérem, a volt férjem és két barátnőm - ők megértettek. Már egy ideje nézték, hogy vergődöm... Inkább féltettek, hogy ez nem egy logikus lépés, de megértettek. És nekem meg egyre erősebb lett a késztetés, hogy ki kell ebben próbálnom magamat. Szóval azt mondod, nem azért izgatott a masszázsvállalkozás kérdése, mert összefutottál emberekkel, akik felébresztették benned a hitet, hogy mégis ezt kellene csinálnod? Akkor mi volt ez a vonzalom? Kívácsiság. Nagyon, nagyon kíváncsi voltam, hogy mit tudok ebből kihozni. A rizikó miatt? Húú, nem tudom. Ebbe bele se gondoltam. A felmondás előtt 4-6 hónappal azt éreztem, hogy mindent fel akarok borítani, nem érdekel, hogy mi a következménye. És megnézni, hogy akkor mi van. Utólag egy ketrecbe zárt állat képe rémlik fel, aki teret akar – mindegy, milyen veszélyes az a tér, de az életben maradáshoz tér kell. Nem állítom, hogy mindenkinek az a legjobb döntés, ha csapot-papot otthagy. Lehet, hogy valakinek az átmenet jön be. Nálam robbanásszerűen zajlott a váltás és bejött. Dühös voltál? Igen, szerintem dühös is voltam. Leginkább magamra. Hogy basszus, ez nem élet így! Az egyik a kívácsiság volt, hogy oké, akkor ebből lépjünk ki, és nézzük meg, hogy mit lehet másként csinálni., Másrészt pedig, amikor arra gondoltam, hogy nekem el kéne mennem egy interjúra, és ott jópofizni, és közben, mint egy lóvásáron nézegetik a papírjaimat... Akkor tudatosult bennem, hogy az alkalmazotti lét... „azt most én köszönöm, nem”. Azért szeretnék csinálni dolgokat, mert én azt úgy gondolom helyesnek, és nem azért, mert arra van egy szabályzat. Egy részről tehát valami elől menekülés volt, másrészről iszonyúan hajtott a kíváncsiság, hogy mit lehet ebből kihozni. Üzleti tervet csináltam és meghatároztam, meddig vagyok hajlandó elmenni. És mielőtt érzelmileg be lennék szippantva, az előtt akartam tisztázni, hogy ha eljön egy olyan pont, akkor ott azt be kell fejezni. Egy évet adtam magamnak. Ha addig nem indul be, akkor befejezem. De egy év alatt eljutottam oda, hogy meg tudtam élni belőle. Mesélnél arról, hogy hogyan csináltad ezt? Készítettél egy üzleti tervet, meghatároztad, meddig reális ezt csinálni, de biztos csináltál még egy csomó mást is, hogy ez működjön. Nagyon konkrét elképzelésem volt például arról, hogy kik az én vendégeim, és ezt most nagyon fontosnak látom. Én irodai közegből érkezem, a legtöbb ismerősöm is irodai, és pontosan tudom, milyen fájdalmakkal és problémákkal küzdenek. Nem is tudom, hogy a Stressfreezone hogy pattant ki a fejemből... :) Te mindenesetre nem vagy itt stresszes :) Legalábbis a lehető legkevesebbet. Mert bár már van egy nagyon stabil állandó vendégköröm és gyakorlatilag folyamatosan bővül a körük, mégis hónapról hónapra felbukkan bennem a gondolat,, hogy vajon a következő hónapban is bejön-e annyi vendég. Nagyon fontos volt számomra, hogy legyen valami márka, hogy nem „Széles Ildikó – masszőr”, hanem egy márka. Nagyon szeretek marketinggel foglalkozni. A pitypang lett a logó, meg a mögöttes tartalom, hogy én mit képzelek a Stressfreezone-ba, hogy ki az aki idejön és miért jön ide, hogy én mit tudok adni. Ez tényleg koncepcionálisan fel lett építve. Stressz- és fájdalomoldás. Azóta egyébként sokkal inkább a stressz felé megyek el, mert meggyőződésem lett, hogy a mentális állapot alapvetően meghatározza a fizikai állapotot. Fizikailag dolgozok itt az embereken, de nagyon sokat segít az izmaik oldásán, hogy ők maguk mentálisan ellazulnak. És te úgy gondolod, hogy ez kizárólag a masszázsnak köszönhető? Nem :) Visszajelzést is kapok sokaktól, hogy már magát a helyet is szeretik. Egy harmonikus helyet sikerült kialakítani. Meg sokan jelzik vissza azt, hogy a személyem sokat ad nekik. És ez nagyon jól esik, ez nagyon fontos. Mert az egész munkámat egy szolgálatként fogom fel. Nekem fontos az, hogy tudok adni nekik olyat, amitől nekik jobb. Ez egy lelki beállítottság, hogy nekem szükségem van arra, hogy visszajelzést adjanak. Hogy jó az, hogy vagyok. Ezek szerint a visszajelzéseket el is tudod fogadni. Igen, mostmár igen. Egyre inkább. Amikor valaki fizikai fájdalommal érkezik, akkor az egy megfogható dolog, hogy masszázzsal helyretettem az izmait, és kilazítottam. De amikor mondják, hogy a lelküknek is jó, meg jól érzik itt magukat, meg imádnak idejárni... érdekes, hogy azt kevésbé. Tehát ami a személyiségemnek szól azt kevésbé tudom még mindig elfogadni. Szerinted mi a legfontosabb dolog a váltásban? Nekem most nagy kattanás az önismeret. Ez is már egy annyira elcsépelt szó, de inkább olyan értelemben, hogy magaddal őszintének lenni. Bevallani magadnak dolgokat, őszintén. Tudni, hogy mik az igényeid, az elég fontos. Az, hogy ezt a vállalkozást egy év alatt sikerre tudd vinni, ahhoz már nyilván valamilyen szinten kellett tartani önismeretben. Sokat gondolkodom azon, hogy minek köszönhető a sikere. Azt gondolom, hogy nagyon sok összetevős. Nem tudom, hogy ha mondjuk a masszáshelyiségem nem a város közepén van, akkor ez hogy működne. Vagy, hogyha nem olyan az ismeretségi köröm, amilyen. Tudom, nehéz a komponenseket szétválasztani, de ha eltekintünk attól, hogy ha ez vagy az máshogy lett volna, akkor mit gondolsz, mi a sikered esszenciája? Az önazonosság. Hogy folyamatosan tükörbe kell nézni. Önreflexió, hitelesség, hogy azt teszem, ami belőlem fakad. És ha nem masszőr lennél, ami egy nagyon személyes, meg intim dolog, akkor is azt gondolnád, hogy az önazonosság a siker kulcsa? Szerintem fontos, hogy volt elképzelésem a vállalkozásomról. Sokat terveztem, sokat foglalkoztam azzal, hogy hogyan képzelem el ezt az egészet. Sokat vizualizáltam, milyen vagyok, mit csinálok, mit érzek, mit mondok masszőrként hogy néz ki a helyiség, mennyire vagyok fáradt, fáj-e a kezem, stb. Minden kis dologra vonatkozóan. Nem csak ábrándozás volt - átéltem, megéltem fejben, hogy masszőr vagyok és egy vállalkozást üzemeltetek. Meg hát az a hajtóerő, hogy nagyon akartam. Mondtad a vizualizációt, amit szerintem egy nagyon jó technika. A realitás mennyire korrigálja a vizualizációt? Hiszen bárki el tud képzelni egy rózsaszín homokos tengerpartot, de a Stressfreezone egy működő dolog, ami azt jelenti, hogy a valósággal is kapcsolatban vagy. Ahogy mondtad, átgondoltad a pénzügyeidet, terveztél, tisztán ismerted a célcsoportodat, és az ő igényeiket. Tehát emögött van egy komoly tudás is. Akkor mégis hogy van ez a vizualizáció dolog? Ilyen típus vagyok alapból, ábrándozós, elkalandozós. Nekem az életem része, hogy vizualizálok. Más az, ha az ember egy külső dolgot próbál elképzelni. Én viszont magamat képzeltem el, hogy én mi vagyok abban, mit csinálok és hogyan működöm? Mi a szerepem annak a kialakulásában. Ilyenkor azt keresem magamban, hogy bennem van-e az a masszőr. Ha most tanácsot adhatnál 10 évvel ezelőtti önmagadnak, akkor mit mondanál? Hamarabb. Nem kell annyit várni. De egyébként nem szeretem az ilyen kérdéseket. A vargabetűim ellenére nem gondolom, hogy bármit másként kéne csinálni, mert szeretem, aki most vagyok, és azok által jutottam ide, amiket csináltam. Nincsenek jó meg rossz dolgok. Minden valamire hatással van. Ami teher, annak is van egy másik oldala. Szerencsés dolog, ha ezt az ember megtanulja. Én sokáig küzdöttem azzal, hogy a világ ellenem van. És hova visz még az út? A masszázstanfolyamra járás olyan, mint a tetoválás – eltervezed, hogy lesz egy, aztán azon kapod magadat, hogy tele van varrva a tested. Kimeríthetetlen és nagyon izgalmas, amit a testről lehet tudni, minden évben van 2-3 tanfolyam, ami egy új perspektívát ad. Az egyik szerelmem most a csokimasszázs, ami egy tingli-tangli dolognak tűnik, de nagyon jó csinálni, és az emberek nagyon élvezik. Mi a legmerészebb reményed ezzel az interjúval kapcsolatban? Hát, azt nagyon bírnám, ha csak egy olyan ember is lenne, aki magára ismer. Ráébred, hogy hasonló folyamat játszódik le benne, hasonló dolgokat érez és él át, aztán elindítaná benne azt, ami bennem is elindult. Aki esetleg gondolkodik rajta, dolgozik benne, és egyszercsak felfedezi magában, és utána elmondja, hogy ez az interjú indította el benne - azt biztos, hogy még meg is könnyezem.
0 Comments
Leave a Reply. |
SZERZŐLózsa Rita - biológus és coach ARCHÍVUM
CÍMKÉK
|